Egy argentin mérnök német motorral hajtott sportkocsival a Pagani Huayra Tricolore-al tiszteleg az olasz légierő akrobatikus műrepülő csoportja előtt. Kibogozzuk a szálakat.

Az argentin származású, mérnök végzettségű Horacio Pagani sokáig a Lamborghininél dolgozott – ahol elsősorban kompozit anyagokkal foglalkozott –, majd 1992-ben saját járműgyártó manufaktúrát alapított Modenában. A nevét viselő cég 1999-ben, Genfben mutatta be első autóját, a Zonda C12-est, az ülések mögé épített 6,0 l-es, V12-es Mercedes erőforrással. Utóbbival kapcsolatban nem városi legenda, hogy a mérnöknek az 1995-ben elhunyt legendás autóversenyző honfitársa, az ötszörös F1-világbajnok Juan Manuel Fangio ajánlotta: ha egyszer sportkocsit tervez, abban Mercedes motor legyen – és Pagani (bizonyára más szempontok, üzleti lehetőségek miatt is) megfogadta a tanácsot.

A Zonda – akárcsak utódja, a Huayra – igazi műremek, az alapmodellek sem készültek soha nagy példányszámban, a limitált kiadások pedig valóban unikálisak.

Itt most váltsunk témát és ugorjunk vissza 1961-be, az észak-olaszországi Rivolto katonai bázisára, ahol március 1-jén megalakult az Olasz Légierő 313. számú Műrepülő Kiképző Csoportja, közismertebb nevén a Frecce Tricolori. Ez a „háromszínű nyilak” név onnan ered, hogy a kötelékbe tartozó tíz Aermacchi MB-339A P.A.N. sugárhajtású repülőgép nyílhegy alakzatban repülve, az olasz nemzeti színeket festi az égre, ezen kívül pedig számtalan trükköt mutatnak még be. 2010-ben Horacio Pagani, akit elmondása szerint személyesen is lenyűgöz a Frecce Tricolori pilótáinak képessége, kivételes tudása, három különleges, sorszámozott Zondát készített a műrepülő csapat fennállásának 50 éves jubileumára – a gyűjtők körében a Tricolore a legkeresettebb, s így a legdrágábban megszerezhető Zondák közé tartozik.

A fentiek ismeretében nem szorul magyarázatra a Pagani Huayra Tricolore, amelyből szintén három épült az idén immár 60 éves Frecce Tricolori tiszteletére. A bázismodell a márka saját fejlesztésű Carbo-Titanium HP62 G2 térvázára ültetett (elöl-hátul Carbo-Triax segédkeretekkel ki­egészített) Huayra Roadster volt, az átalakításokat pedig az inspirálta, hogy az autó a lehetőségekhez mérten hasonlítson a repülőgépre.

Ennek fő látványossága az anyagában kékre színezett, oldalt zöld-fehér-piros trikolór sávval díszített karbon kompozit karosszéria, de Pagani mester vadonatúj frontrészt, légterelőket, hátsó szárnyat és diffúzort is tervezett, hogy tökéletesítse a Huayra körüli légáramlást, illetve növelje a leszorító erőt. A szénszálas műanyag mellett a másik főszereplő anyag ezúttal az alumínium, amelynek minősége megfelel a repülésben használt legszigorúbb előírásoknak.

Az elöl 20, hátul 21 colos, egyrészes alufelnik a hajtómű turbinalapátjainak mintázatát követik, a gumik az ilyen autókon szokásos Pirelli PZerók, itt Trofeo R változatban. A Paganik utastere eleve szokatlan kialakítású, a Tricolore azonban rendelkezik egy különleges műszerrel is, amely más modellben nincs. Elöl, a fényszórók magasságában ugyanolyan Pitot-cső található, mint a repülőgépeken: ez az áramlásmérő a sebesség pontos meghatározásához szükséges, amely érték nagyon fontos a manőverek végrehajtásakor.

A Huayra bőven 300 km/h fölötti végsebességre képes, ez a repülőgépeknél (típustól függően) általában már felszállási tempó és az autóban szokatlanul megtalálható anemométer mutatja is a sebességet. Egyébként a Pagani nem árulta el az üresen 1270 kilós, adaptív felfüggesztésű Tricolore menetteljesítményeit, de az erősebb motor miatt biztosan fürgébb, mint a normál Roadster.

Az erőforrás változatlanul a Mercedes-AMG által gyártott 60 fokos hengerszögű, hengerenként háromszelepes, két turbóval lélegeztetett, 6,0 l-es V12-es, ám ez a csomag még a kihegyezett Huayra Imola 827 LE-s teljesítményén is túltesz. Itt 840 LE (5900/min) és változatlanul 1100 Nm (2000–5600/min) kínozza a hátsó kerekeket, a váltó a specialista Xtrac háromtárcsás kuplunggal ellátott (ennek ellenére a korábbi kéttárcsásnál 35%-kal könnyebb) hétfokozatú szekvenciális szerkezete, elektromechanikus difizárral.

A Brembo fékek természetesen karbon-kerámia kompozitok, elöl 6, hátul 4 dugattyús nyergekkel, de ennyinek bele is kellett férnie az árba, mert a szóbeszédek szerint a három Tricolore példányonként 5-6 millió dollár környékén talált gazdára – már csak aukciókon fognak felbukkanni. Amit még érdemes tudni, az a kocsik sorszámozása. A 0 a Frecce Tricolori parancsnokáé, ő a földről irányítja, koordinálja a csapatot. Az 1-es a kötelék vezérgépe, a 10-es pedig „szólista”, aki a koreográfia szerint kiválik a kötelékből és egyéni figurákat mutat be – ezek a számok kerültek a Huayrákra is.

Zé

Megjelent: Az Autó 2021/2.

Ez a cikk több mint 90 napja frissült utoljára, így előfordulhat, hogy a benne szereplő egyes információk elavultak. Kérjük, hogy az olvasása során ezt vegye figyelembe!