A Harley-Davidson cég nem véletlenül oly büszke hagyománytiszteletére és motorjaira. A bemutatandó, már korántsem fiatal gép hangját a mai motorok is megirigyelhetnék. A klaszszikus harleys V-elrendezés, a csepp alakú tank, a króm alkatrészek magukért beszélnek. A restaurálás pedig a hozzáértést mutatja.
A Retro Mobil újság 2008/4. számából
![]() | |
![]() | ![]() |
![]() | |
| |
![]() |
Ez a vérbő amerikai kétkerekű 1931-ben készült a Tengerentúlon, majd feltehetőleg egy szódás fogta igába. Később egy padláson, szépen elcsomagolva, darabokban várta azt, aki majd újraéleszti. Úgy tizenöt évvel ezelőtt került mostani tulajdonosához, valószínűleg a lehető legjobb helyre. A restaurált motor az egyik legszebb az országban.
A Siófok közelében élő család számára nem új dolog a motorrestaurálás, immáron több mint harminc éve űzik ezt a tevékenységet. A munkából mindenki kiveszi a részét, a három generáció legidősebb tagja kerekek küllőzésével foglalkozik, veje és unokája pedig rendbehozatallal és javítással. Több szép kétkerekű dicsérte már kezük munkáját, mikor megszerezték a Harleyt. Szerencsére a motor előző gazdái gondosan eltettek minden alkatrészt, a dugatytyú például egy konzervdobozban, olajban állt, így megmenekült a korróziótól, ám némely darabok hiányoztak. De ez nem jelenthetett problémát, a már akkorra megszerzett óriási tapasztalattal maguk készítették el ezeket. Így került jelenlegi helyére a sárhányó vége, a hátsó lábtartó, a lámpa, a kipufogó; az utólag elkészített elemek sora igen hosszú.
A motor restaurálása a korhűség visszaadásának jegyében telt. A borsos árú, eredeti amerikai alkatrészek helyett inkább kis fabrikálással és nem kevés időbefektetéssel készültek el a különböző kiegészítők, például a kilométeróra, melyet akkoriban csak külön lehetett megvásárolni. Ez a műszer az eredetivel teljesen megegyezően néz ki, azonban a siófoki garázs valamely eldugott zugában készült. De ilyen még a tankon lévő, egy lámpából származó ampermérő, valamint a hátsó lámpa is.
A 30-as évek technikája hibátlanul működik még most is, igaz, voltak alkatrészek, melyek felett eljárt az idő. Például az eredeti karburátor, ami a kor Indianjainak szolgáltatta a megfelelő benzin-levegő keveréket. A porlasztót használat szerint kellett beállítani, volt országúti és városi állása is. Most egy valamivel modernebb Dell’Orto teszi a dolgát. Így már sokkal könnyebb üzemeltetni a gépet, nem kell benzint fecskendezni a hengerekbe indulás előtt, valamint a folyamatos állítgatással sem muszáj bajlódni. A kenési rendszer viszont maradt a régi, talán a „fogyó olajozás” a legjobb megnevezés rá. A benzintankba egy olajtartály is el van rejtve, melyből egy szivattyú juttatja a matériát a kenést igénylő helyekre. Ám ennek a kenőanyagnak távoznia kell a rendszerből. Vagy a keverékkel együtt elég, vagy le kell ereszteni a karterből, ha ezt nem teszik meg, a túl sok olajtól csökkenhet a motor teljesítménye. A gázbovdenre kötött szivattyú, a gáz húzásával párhuzamosan, minden pillanatban kellő mennyiségű olajat juttat a megfelelő pontokra, de nagyobb terhelésnél ajánlatos a kézipumpával plusz kenőanyaggal ellátni a rendszert.
Az indítási procedúra meglepően egyszerű, mindössze gyújtást kell adni, az előgyújtást le kell teljesen venni, a benzincsapot kinyitni, a szívatót kihúzni, és egypár erősebb berúgási kísérlet után járásra bírható az 1200 köbcentis oldalszelepelt gép, ami annak idején harminckét lóerőnyi teljesítmény leadására volt képes.
![]() | |
![]() | ![]() |
![]() | |
| |
![]() |
Nem lehetett egyszerű dolga a kor motorosának a Harleyval. Miközben a hátsó kerék rugózatlan rezgéseit az amúgy nagyon kényelmes biciklinyereg próbálta csillapítani, a sofőrnek a bal kezével a kormány markolatán az előgyújtást kellett állítania, az olajpumpát nyomogatnia, és esetleg még váltani is. Hiszen a Harley háromsebességes kéziváltós. A váltó megszokott helyén, a bal lábnál a kuplung kapott helyet. A száraz tengelykapcsoló oldásához a pedált le kell nyomni, majd a megfelelő sebességbe való kapcsolás után sarokkal visszahúzni.
Viszont ha elég rátermett volt a vezető, akkor akár 145 km/h-val repíthette a több mint háromszáz kilós szerkezet. A nagy súly, a fix hátsó kerék, valamint a nem túl pörgős motor miatt a száz km/h-s utazási sebesség az, ami még kényelmesnek mondható, akár két személlyel is. De kétségtelen, hogy ez a motor nem száguldásra, hanem akkoriban egész komfortos körülmények közötti, nagyobb országúti utazásokra termett. Erre természetesen a mai napig is alkalmas, tulajdonosa, Gócza Tamás a találkozók nagy részére az amerikai nyergében jut el.
Kép és szöveg: Surányi Marcell
A Retro Mobil újság 2008/4. számából