Aktuális

2009. március 16. hétfő, 00:52

Toyota Cloud Forest Trail – Costa Rica - Vadregény

A Toyota átfésülte a Land Cruisert, és az átdolgozott terepes képességeit háromnapos Costa Rica-i dzsungeltúrával bizonyította.

Első rész

A faluközpont Las Juntasban, a nagy kereszteződésnél (Las Juntas: keresztutak)

A környék térképét nézegetve bevallom, kicsit megijedtem. Costa Rica valódi közép-amerikai banánköztársaság, a világ híradóiból jól ismert, kétes hírű szomszédokkal: északról Honduras és Nicaragua, délről Panama. Aztán továbbgondolva a dolgot eszembe jutottak saját New York-i élményeim, amikor tanult, diplomás emberek (egyikük ügyvéd, másikuk egyetemi tanszékvezető) arról faggattak, hogy van-e nálunk autó, tudom-e,

a
“Határ” a San Jose-i piacon. Vendéglátóink szerint ezen az utcán túl már nappal is veszélyes túristaként sétálgatni
hogyan működik a vízcsap, és láttam-e már tévét, számológépet, telefont?

Az Interneten barangolva viszonylag gyorsan kiderült, hogy az 1500-as évek elején felfedezett és az őslakosok arany ékszerei alapján azonnal Gazdag Partnak elnevezett ország valójában a környék Svájca. Itt nem lőnek a junták, a kontrák, sem egyéb partizánok, nem divat az emberrablás, sőt jó tíz éve a térségben egyedüliként kormányhatározatra a teljes hadsereget felszámolták. Azóta a hadi költségvetést iskola-, kórház- és útépítésre fordítják, és ez (az utak kivételével) látszik is. Minden faluban, a legeldugottabb hegyi településeket is beleértve van iskola, villany, sőt eltűnt a malária, és mindenhol iható a vezetékes víz! Ezek komoly eredmények egy alig ötmilliós, jó dunántúlnyi méretű, jórészt 1600 méter feletti hegyláncokkal borított volt gyarmatországban, ahol még ma is a banán, de újabban még inkább az ananász és a kávé exportja a fő bevételi forrás. Nem volt mindig így, bár Kolumbusz szinte rögtön csalódott, amint rájött, hogy az indiánok nem maguk készítették ékszereiket, hanem már akkor is a környék gazdagabb népeivel cserélték – banánért. A sokáig spanyol irányítású ország csak a hispán birodalom teljes felszámolása után, az 1900-as évek elején indult fejlődésnek, s a hatvanas évekre komoly cocaültetvények borították a napos hegyoldalakat. A helyzet csak a 80-as években kezdett lassan változni, amikor a kormány ingyenföldet és garantált felvásárlást ígért mindenkinek, aki átáll narkó helyett kávétermesztésre.

Félreértés ne essék, ez egy lakóház – igaz, az úton látott legrosszabbak egyike
A hét megyéből álló állam fővárosa a bő egymilliós San José az ország közepén húzódó hegyláncok közötti termékeny völgyben, de így is jó 1700 méter magasságban. Ide érkeztünk egy zűrös miami átszállás és közel 24 óra utazás után este 10-re, ami itthon másnap hajnali 5-öt jelent. A kicsi, de annál zajosabb repülőtérről agyonlégkondicionált
a
Autófényező-műhely a hegyek között, Las Juntasban. Szinte állandó porfelhőben dolgoznak
kisbuszunkkal körülbelül egy óra alatt értük el a főváros melletti hegyre épített szállodát. Egész éjjel esett a sűrű, nehéz és fullasztó ködöt csináló trópusi eső. Másnap szabad program. Mivel a tereptúra csak egy nappal később indult, volt időnk egy kis kirándulásra. A helyiektől viszonylag gyorsan megtudtuk, hogy az idő az év kétharmadában ugyanolyan, mint amilyennek mi láttuk: a Ráktérítő és az Egyenlítő között ugyanis csak két évszak létezik – az esős és a száraz. December közepe éppen az eső vége és a szárazság kezdete, de a szürke, borongós-felhős idő szinte egész évben állandó.

Irány a kisbusz. Jorge, az idegenvezető egész úton magyarázott, de leginkább az érdekelte, milyen nálunk a hó. ő még csak egyszer látott ilyet közelről, a hegyekben, a sziklákon. A hóesés nagyon izgatja. Közel kétórányi zötyögés után érkeztünk meg az ország egyik legnagyobb kávékereskedőjének ültetvényére, ahol kóstolhattunk nyers, saját kézzel szedett kávét, láthattunk pörkölést, megtudtuk, hogyan kell orrunkat a friss kávéba dugva éreznünk, jól sikerült-e a szárítás és láttuk a teljes gyártást. A mutatvány persze hatalmas kávékóstolásba torkollt, kávélikőrrel, kávétortával, kávédesszertekkel és enyhe kávémérgezéssel, két napig alig tudtam aludni.

Távolsági autóbusz latin-americano. Az utasok nyugodtan ücsörögtek a baleset okozta forgalmi dugóban, senki sem idegeskedett
A szállásunkhoz közeli Heredia városa csak sötétedés után éled fel igazán. Az utakon
a
Apu Mackje. Az öreg amerikai billencs egy kávétisztító gépsor melléktermékét szállítja, körülbelül 50 méterre. A tulajdonos szerint van, hogy ötvenszer fordul naponta. Háza körülbelül félútra (25 m) esik a kávétiszító és a komposztdepó közé
hömpölygő bádogcsordában a méret és a bátorság dominál. A nagyobb és agresszívebb autóé az elsőbbség, s mivel ezt mindenki jól tudja a szó szoros értelmében súrlódásmentesen halad a forgalom, kétsávnyi helyen legalább öt sorban. Az autók 90-95 százaléka távol-keleti, a Hyundai után rögtön a Toyota jön több mint 30 százalékos piaci részesedéssel. Igazi sosem látott autók is gurulnak a Costa Rica-i utakon: Nissan Platinának hívják itt a Renault Thaliát, és a Toyota Corolla is csak távolról hasonlít az európai testvérre. Az autók többségén csillogó, polírozott alufelnik pompáznak, sőt az igazán bátrak az átláthatatlanságig sötétített ablakokkal, üvöltő kipufogóval és hatalmas hátsó szárnyakkal járnak.

Második rész

A tesztút első napján baleset az első húsz kilóméteren. Türelmesen várakoztunk, jókedélyű helyiek társaságában

Másnap reggel indult a túra. Gyors gépátvétel. Mindegyik autót a 166 lóerős, 3,0 literes D-4D dízel hajtja, a váltó hatsebességes kézi, de akad néhány ötfokozatú automata is. A szervezők jó előre 5-6-os csapatokba rendezték az autókat; mi autónként párokba rendeződve, az írekkel és az izlandiakkal a fekete csoportba kerültünk. Minden páros kapott egy rádiót, amin keresztül egymással és csapatvezetőnkkel tarthattuk a kapcsolatot. Gyors útvonal egyeztetés, cél a Monteverde Nemzeti Park 1800-2000 méter körüli magasságban, az ország közepén. Elindultunk. Alig tettünk meg húsz kilométert, amikor hirtelen megtorpant a sor: baleset. Costa Ricában általános, hogy a kétszer

a
Vizesés és köd – útban a Monteverde Nemzeti Park felé, valahol a dzsungelben
egysávos utak hídjai -– nyilván költségkímélésből -– egysávosak. A hidak előtt éppen ezért az áthaladást általában elsőbbségadás tábla szabályozza – ha van! Itt éppen nem volt, így a Hyunadai Accent pont a híd közepén találkozott a Suzuki Ignisszel. Mivel a helyi szabályok szerint meg kellett várnunk a rendőrt, jó egy órát várakoztunk, sétálgattunk, nézelődtünk, ahogy a végtelenül nyugodt helyiek is. Rövid betonos autókázás után hirtelen az erdőbe fordulva, kezdetét vette az offroad kaland. Ez a szakasz (és a három nap alatt több ilyen is akadt) inkább csak nekünk jelentett különleges élményt. Sok helyen, ahol úgy hittem csak a Land Criuser tudásával boldogultunk, megesett, hogy a sáros úton egy-egy agyonpakolt Honda Civic, Kia Pride vagy zöldséges teherautó jött szembe, szemmel láthatóan mindennapos rutinként teljesítve a dagonyapróbát. Száraz évszak ide, száraz évszak oda, az erdőben szinte végig esett. Az eredmény: a fél-utcai mintázatú gumik villámgyorsan telerakódtak agyagos sárral, a Toyoták pedig csúszkálni kezdtek a hatalmas, mohával befutott dzsungelfák között. Csak ebédtájban állt el az eső, így viszonylag könnyen felkapaszkodhattunk (igaz- az elektromos központi diffizárt bekapcsolva) az Arenal nevű, ma is működő vulkán oldalában kialakított pihenőig. A fából ácsolt ebédlőhelyet és a hozzá vezető utat kifejezetten a Toyota kérésére alakították ki úgy, hogy
a
Készül az ebéd Copalban. A helyi nőszövetség vendégei voltunk a kiadós lakomára: a fogások főként marha- és csirkehúsételekből álltak
egyszerűen eldózerolták a dzsungelt. Ebéd közben újra eleredt az eső és fél perc alatt dagonyává áztatta ideiglenes parkolónkat. Már az autók megközelítése sem volt egyszerű, a visszapillantókba kapaszkodva araszoltunk a Toyotákhoz. A szorosan egymás mellé parkolt Land Cruiserek reménytelenül elsüllyedtek a sárban. Aki megpróbált bátran elindulni, az vagy a parkoló melletti meredek falú szakadék felé vette az irányt, vagy tompa puffanással nekicsúszott a mellette állóknak.
A rendezők hamar belátták, segítség nélkül itt ragadunk, így a csapatvezetők autóikkal, vontatókötéllel, ásóval, kerekek alá való vaslemezekkel, száraz pálmalevelekkel szépen sorjában mindenkit kiszabadítottak. Innen már viszonylag sima volt az út, egy keskeny
a
Vontatóköteles autószabadítás az ebédlőhelyünknél kialakított ideiglenes parkolóból, az Arenal vulkán oldalában. Az eső két perc alatt dagonyává változtatta a terepet
kanyarral megközelíthető rönkhídtól eltekintve, ahol, ha a sofőr nem vette elég szűkre az ívet, szinte biztosan belecsúszott a kis hegyi patakba. Miután néhányunkkal ez megtörtént, vezetőink mindenkit rövid jótanácsokkal láttak el az átkelés előtt. A lényeg: bátran és erősen jobbra húzódva kell a hídra fordulni, azaz úgy, hogy az útszéli kőrakáson végig kell karmolni az ajtókat, a küszöböt és a fellépőt. A parancs az parancs! Mire egy látványos, de cseppet sem nehéz folyami átkelés után a hegyek közé értünk, már bőven beesteledett.

Másnap a csendes-óceáni part volt a cél, a festői Punta Islita. A terepezéshez hozzászokva jóval gördülékenyebben mentek a dolgok. Szinte rutinszerűen keltünk át vízmosásokon, másztunk dinnyényi termésköveken egyetlen elakadás, baleset vagy műszaki hiba nélkül, hűs légkondis utastérben ülve, beszélgetve, zenét hallgatva. Az egyedüli terven kívüli megállást egy defektes kerék okozta. Az ebéd most sem múlhatott el élmény nélkül: egy kis hegyi falu, Copal aszszonyai házi étkekkel vártak, láthattunk rögtönzött bikaviadalt a település ácsolt arénájában, táncolhattunk salsát, és hallgathattunk valóban vérpezsdítő helyi zenét a mariachiktól. Az ebéd végére a teljes nemzetközi csapat egyetértett: „Kellene itt egy kis házat venni, aztán pásztorkodással, farmerkedéssel tölteni a hátralevő éveket, salsázgatva, jókedéllyel.” Mire éppen belemelegedtünk volna (a szó legszorosabb értelmében, hiszen autónk hőmérője itt 37 fokot mutatott), a zenészek összepakoltak, mi pedig indulhattunk tovább.

Ez a Land Cruiser minden egyes szabadulási próbálkozással jó húsz centivel került közelebb a szakadékhoz. Végül csak a vontatókötél jelentett megoldást. Háttérben a balatonnyi méretű Arenal-tó
A helyiek kedvesen az út szélén integetve búcsúztattak, s a házak közötti poros földutakon gurulva, a portákra be-be lesve először szembesültünk a hegyi parasztok szegénységével. A házak többségében az ágyak jelentették az egyetlen bútorzatot, s gyakran az ablakok, ajtók is hiányoztak. A „sötét” Latin-Amerikát későbbi Las Juntas-i pihenőnk közben is megtapasztalhattuk: szívszorító volt látni, ahogy az európai szemnek egyértelműen romnak tűnő házakból mosolyogva néznek vissza a helyiek.

Utolsó napunkra már csak egy rövid, de annál porosabb terepszakasz jutott, s a déltájban elért Narancs-öböli kikötőben kifejezetten csapatunknak bérelt (feliratai alapján előző életében Németországban szolgált) kompra szállhattunk. A Nicoyai-félsziget öblén át,

a
Az első vízi átkelés a Monteverde Nemzeti Parkban. Később már rutinszerűen ment a dolog.
Costa Rica legnagyobb kikötővárosáig, Puntarenasig jó két óráig tartott a hajóút. A hatalmas területű, de jórészt kopottas földszintes házakból álló városból már betonon haladtunk tovább, de ez nem jelentette a kaland végét. A 23 fok körüli éves átlaghőmérséklet ellenére a Costa Rica-i utak hihetetlenül kátyúsak, s ráadásul teljesen kiszámíthatatlanul. Gyakran megesett, hogy tükörsima autóúton estünk akkora kikerülhetetlen gödörbe, hogy még a Land Cruiser futóműve is megingott. Itt értettük meg igazán, miért 60 km/óra a lakott területen kívül megengedett legnagyobb sebesség.
Végcélunk, San José felé tartva egy rövid szakaszon az Interamericanán is haladhattunk, három sávban, teljes káoszban, jó 120-szal. Az egész Amerikán – Alaszkától a Tűzföldig – végighúzódó autópálya helyi része maga az életveszély. A belső sávban éppúgy látni 20-szal döcögő agyonterhelt csőrös Mackeket, mint 170 körül döngető 911-es Porschét vagy A6-os Audit.
a
Úton Punarenas felé, az öreg kompon, decemberben, közel 40 fokban és 95 százalékos páratartalomban
Kissé megviselt, de tökéletesen működő autóinkat leadva még a főváros forgatagában is körülnéztünk kicsit, láttunk a helyüket a világ bármely gazdagabb országában megálló boltokat, autószalonokat, bankokat, színházakat, de láttunk kopott panelházakat, romos raktárépületeket, kétes közbiztonságú piacokat és kocsmákat is szép számmal, teljes összevisszaságban. Az eklektikus városképben a beton az úr, s ennek nyomasztó hangulatán a dúsan zöldellő pálmaligetek sem tudnak sokat enyhíteni. A mindenhonnan hallható utcai kórusok viszont annál inkább. A pólós, farmeros
fiatalok karácsonyi dalokat énekeltek, főként a Csendes éjt. S hogy miért? Mert a párás 40 fokban éppen 2004 karácsonyát ünnepelték.

Szécsényi G.

Comments

comments

Címkék: , , ,
nyomtatóbarát verzió

Hozzászólások

Comments

comments

Powered by Facebook Comments

Eseménynaptár

Friss anyagok

Megvan Európa legjobb vétele!

Az Autobest összeurópai zsűrije a Renault Austral-t választotta 2023...

Miért fontos az olajszűrő?

Ha a motorban az olaj hosszabb ideig szűretlenül marad,...

Hangos Az Autó! – 8. rész

Az 8. rész az első téma alatti lejátszóval indítható...

Első ecoMobility Day a Magyar Autóklub szervezésébenElső ecoMobility Day a Magyar Autóklub szervezésében

Rendhagyó közlekedési témájú konferencia és környezetbarát járműveket bemutató nyílt...

A Nokian Tyres Romániában kezdi meg az első zöldmezős, CO2-mentes gyárának építését

A finn abroncsgyártó vállalat Nagyváradon építi majd meg új...

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás