Jogi tanácsok

Ténykérdések – Az Autó2 segít - Vége a parkolási pereknek

Esetleírás

Nem gond a fény­ké­pek meg­ha­mi­sí­tá­sa: az egyik fo­tón 13, a má­si­kon 14 óra sze­re­pel. Az át­ala­kí­tás ke­ve­sebb, mint 10 perc mun­ka volt, az au­tós­nak pe­dig akár tíz­ezer fo­rint­já­ba is ke­rül­het, ha így csal a par­ko­lá­si cég

Olvasóink közül bizonyára többen kaptak már felszólító levelet parkolási pótdíjtartozás miatt. A társaságok vagy a nevükben eljáró behajtócégek, ügyvédi irodák sok esetben hosszú hónapokkal vagy évekkel az eset után jelentkeznek a követeléssel, amikor az autós már nem tudja bizonyítani ártatlanságát. Most reménykedhetünk a változásban: néhány hete olyan döntést hozott a jogalkotó, hogy az egy évnél régebbi ügyeket mérlegelés nélkül le lehet zárni. Levélírónk is kiszolgáltatottnak érzi magát, s a mostani döntés kapcsán sem lett optimistább. Történetét így foglalta össze:

Azon autósok közé tartozom, akik már kaptak pótdíjas felszólítást díjfizetős parkolási zónában. Körülbelül 3-4 eset történt, amelyekre emlékszem, és mivel nem szeretek tartozni, mindig még az esemény napján postára adtam a pótdíjas csekket. Nagyon elcsodálkoztam, amikor idén tavasszal díjfizetési felszólító levelet kaptam az egyik társaságtól, majd egy hónapra rá újabbat postáztak a címemre. Mindkettő csaknem egy évvel ezelőtti esetre vonatkozott, állításuk szerint nem ez az első levelük, már korábban is értesítettek (ezeket a leveleket én nem láttam). Az elsőt néhány hét után befizettem, nem vitattam az esetet, gondolván: biztos elfelejtettem befizetni, vagy nem vettem észre a pótdíjas borítékot; nem volt nagy összeg, 4000 forintról szólt a csekk. De a második már gyanús lett, ezért elkezdtem utánajárni. Nagy nehezen, többszöri levélváltás után sikerült elérnem, hogy betekinthessek a dokumentumokba, és nagyon furcsának találtam a fényképeket. Egyszerűen nem stimmelt az időpont, tudom, hogy akkor nem is voltam Budapesten. Mivel nem győzött meg a felvétel, úgy döntöttem: pereljenek, ezt már nem hagyom annyiban, aztán majd kiderül az igazság. Igaz, nekem nem volt már meg az érvényes jegyem, hiszen két hónapnál hosszabb ideig nem szoktam gyűjtögetni, a levél meg sokkal később jött. Most tudtam meg viszont, hogy egy olyan rendeletet léptettek életbe, amely kimondja: ha a parkolás és a bírósági per megindítása között egy év eltelik, a bíróságnak végérvényesen, mérlegelés nélkül meg kell tagadnia az eljárás lefolytatását, és a folyamatban lévő ügyeket is le kell állítania. Ez azt jelenti, hogy a 3-4 éve húzódó eljárásoknak vége lesz? Mivel az én esetem még nincs bírósági szakban, de már túl vagyunk az egy éven, számíthatok arra, hogy „ejtik” az ügyet? Mi lesz azokkal az esetekkel, amikor a cégek „nyomására” az autósok befizették a pótdíjat? Már csak azt nem tudom, hogy a jogszabályalkotónak miért most jutott eszébe, hogy ez a helyzet tarthatatlan. Ugyanakkor az elmúlt hetekben felröppent, a parkolási cégek szabálytalanságairól szóló hírek is elgondolkodtattak. Olvasom, hogy csaltak a fényképekkel. Eszembe jutott az én felvételem is, ami szerintem nem akkor készült, mint amelyik időpontról a dátum tanúskodik. Mi lesz a következmény, ha kiderül, hogy ezek a cégek csaltak, és így szedtek be pótdíjakat jogosulatlanul? Szerintem teljesen abszurd, ami itt történik. Költői a kérdés, de vajon nem lehet ezeket a cégeket elzavarni? Úgy gondolom, ezt a helyzetet a döntési helyzetben lévő önkormányzatok megint elsumákolják majd, és minden megy tovább, mint eddig.

Név és cím a szerkesztőségben

Az Autó2 újság 2008/8. számából

Dr. Ko­vács Káz­mér, az A2 jo­gi szakértője válaszol:

Dr. Kovács Kázmér, az A2 jogi szakértője válaszol

Olvasónk levele aktuális kérdéseket feszeget. A parkolási jogviták már többször szerepeltek a Ténykérdésekben, ennek ellenére vannak olyan friss fejlemények, amelyek sokakat érintenek. Mint ismeretes, a parkolótársaságok és az autósok közötti konfliktusnak kezdettől fogva egyik krónikus vitapontja volt, hogy gyakorlattá vált a fizetési felszólítások kiküldésének 3-4 éves késedelme. Jóhiszeműen azonban egyetlen parkolótársaság sem feltételezheti, hogy egy 2-3 ezer forintos pótdíj-befizetési szelvényt valaki éveken keresztül azért őrizget az almáriumban, hogy majd netán 4 év után eszébe jut a cégnek igazolást kérni a befizetésről. A parkolótársaságok viszont – noha esetenként több ezer forintos adminisztrációs költséget is megpróbálnak felszámítani egy ilyen felszólító levél kapcsán – költségmegtakarítási okokból (hátha lesz ugyanannak az autósnak újabb elmaradása) rendszeresítették azt a gyakorlatot, hogy a nyilvántartásuk szerint bármely okból rendezetlen tételekre gyakran csak négy-négy és fél év elteltével küldték ki a fizetési felszólítást.

Ennek aztán több következménye lett. Egyrészt az, hogy a pótdíjat időben befizető, de a szelvényt nem megőrző jóhiszemű autósok bajba kerültek, és vérmérsékletüktől függően különböző megoldásokat választottak. A meghunyászkodóbbak újra befizették a díjat, hogy elejét vegyék az első felszólítás eredménytelensége után nemritkán a behajtócégek részéről jelentkező sorozatos zaklatásnak. Mások – töretlen optimizmusról tanúságot téve – megpróbáltak a parkolótársaságok lelkére hatni, és hosszas levelezésbe fogva megmagyarázni, hogy igazolni ugyan már nem tudják, de a díjat annak idején befizették, mert mindig így szoktak tenni, viszont nem számítottak arra, hogy ezt 4 év elteltével igazolniuk kell. Tapasztalatom szerint ők soha nem jártak eredménnyel. Nem kevesen – főleg olyanok, akik a sajtóból vagy jogász ismerősüktől tájékozódtak a parkolási fejleményekről – azt tették, amit a józan ész diktált: kivártak. Mondván: nem létezik, hogy néhány parkolási eseményre vonatkozó, kizárólag a parkolótársaságnál jelentkező hiánykimutatás alapján bárki jogszerűen terhükre róhatná, hogy 4 év után nincs meg a pótdíj-befizetési bizonylatuk.

Közben híre ment annak is, hogy – jó néhány, a parkolótársaság jogszerűtlen követelését elutasító jogerős ítélet mellett – egyes bíróságok minden további nélkül elfogadták a parkolótársaságok egyoldalú állítását a díjfizetés nélküli parkolási eseményekről, és ennek alapján elmarasztaltak autósokat. Ennek kettős következménye lett: egyrészt sok autós megijedt, és olyankor is fizetett, amikor meg volt győződve a követelés jogszerűtlenségéről, másrészt a parkolótársaságok biztatást kaptak addigi – súlyosan kifogásolható – gyakorlatuk folytatására.

Így aztán lassan káosz alakult ki a parkolási ügyek terén, aminek óhatatlan következménye lett, hogy a ravaszkodók, kihasználva ezt a helyzetet, már tudatosan nem fizették a parkolási díjakat, és beálltak abba a sorba, ahol azok a jóhiszeműek álltak, akik fizettek, ám nem volt meg a bizonylatuk.

A bizonytalanságot fokozta az autósok körében terjedő szóbeszéd egyes parkolóőrök manipulációiról, amelyekről azóta több televízió-csatorna is bizonyítékkal szolgált.

Közben végképp igazságtalanná vált a helyzet, mert a több év után késedelmesen kiküldött fizetési felszólításokra gyakran éppen nem azok reagáltak befizetésekkel, akiknek tényleges tartozásuk volt, hanem akiket megfélemlített a többszöri felszólítás, a megtévesztésre alkalmas kitöltetlen bírósági nyomtatványok, fizetési meghagyások kézhezvétele. A notórius nemfizetők ugyanakkor abból kiindulva, hogy mindennek következtében ők is megúszhatják a büntetést, dörzsölték a markukat.

Lehet, hogy igazuk lett, de még nem biztos. Egy, nyár elején elfogadott törvénymódosítással a jogalkotó véget kívánt vetni annak a képtelen helyzetnek, hogy százezres nagyságrendben gyűltek össze az autósokkal szembeni peres ügyek a különböző bíróságokon. Van olyan bíróság a fővárosban, amely azért nem tudott több hónapig kibocsátani nem parkolási tárgyú fizetési meghagyásokat, mert teljes kapacitását lekötötte a még így is jórészt feldolgozatlanul maradt parkolási ügyek tömege. Egy-egy bíróra annyi ilyen ügy jutott, hogyha azokat fel akarnák dolgozni, másra jóformán nem lenne idejük.

Minden józan emberben felmerül a kérdés, hogy vajon az autósok olyan megátalkodottak-e, hogy őket százezres nagyságrendben kell beperelni, vagy ennek valamilyen más oka van. Felmerül, hogy miért nincsenek ugyanilyen számban követelései a vízműveknek, az áramszolgáltatóknak, az autópálya-társaságoknak, miért éppen csak a parkolási díjakat vitatják, és nem fizetik az emberek tömegesen? Ez vezethette a törvényhozót arra a felismerésre, hogy egy jogalkotói mulasztás, a parkolási díjkövetelések érvényesíthetőségének időbeli relatív korláttalansága is szerepet játszik ebben. Így aztán egy huszárvágással a folyamatban levő ügyekre is kiterjedő hatállyal egy évben húzta meg azt a határt, ameddig bírósághoz lehet fordulni a nemfizetőkkel szemben.

A parkolótársaságok és a behajtócégek erre persze felhördültek, és azóta nemcsak ők, de az ügyeket tárgyaló bírák közül is néhányan az Alkotmánybírósághoz fordultak, mondván, hogy a rendelkezés kiterjesztése a folyamatban levő követelésekre jogbizonytalansághoz vezet. Amikor ugyanis a behajtócégek ezeket a követeléseket megvásárolták, nem számíthattak arra, hogy a bíróság érdemi vizsgálat nélkül fogja e pereket lezárni. Ebben a kérdésben tehát az Alkotmánybíróság fogja a választ megadni, de az én, kezdettől hangoztatott álláspontom szerint – bár az autósok számára nyilván a régi ügyek minden további vizsgálat nélküli lezárása lenne a legegyszerűbb és legmegnyugtatóbb – a döntő mégiscsak az, hogy az a realitástól elrugaszkodó bírói álláspont vezetett oda, hogy az ilyen ügyek ekkora számban szaporodtak fel a bíróságon, amely a parkolótársaságokat kvázi hatóságnak tekintve nyilvántartásaikat elegendő bizonyítékként értékelte.

Nem tudom, hogy mi lesz az Alkotmánybíróság határozata, de ha kedvezőtlen, akkor a bíróságoknak kell félreérthetetlenné tenniük a parkolótársaságok és mindenki számára, hogy visszaélésszerű a joggyakorlás, és az együttműködési kötelezettség megsértését is jelenti, ha néhány ezer forintos követelés érvényesítésével a jogosult 4 évig kivár. Ezzel szemben nem elegendő indok, hogy az akkor hatályos jogszabály nem rendelkezett speciális elévülési időről a parkolási díjköveteléseket illetően, így azok – külön rendelkezés hiányában – az általános 5 éves elévülési idő alá estek. A polgári jognak ugyanis vannak általános, alapelvi szintű rendelkezései a jóhiszemű joggyakorlásról, a joggal visszaélés tilalmáról, az elvárható együttműködésről stb., amelyeket a bíróságnak ilyen esetben nemcsak lehet, hanem kell is alkalmaznia.

Amikor 1996-ban „háborút hirdettem” az Első Magyar Konceszsziós Autópályatársasággal szemben a Győr–Hegyeshalom-autópályaszakasz egyedülállóan magas díjai miatt, sokan mosolyogtak, aztán a jogerős bírósági döntésről a Wall Street Journal is beszámolt, az EMKA pedig eltűnt a hazai porondról, az autópályák üzemeltetése áttért az időarányos díjfizetési rendszerre, és így használatuk megfizethetővé vált.

Lassanként a parkolási ügyek is a helyükre kerülnek: az autósok hozzászoknak, hogy a frekventált helyeken fizetniük kell a parkolásért, a parkolótársaságok pedig ahhoz, hogy nem járhatnak el kiskirályként, alkalmazottaikat szorosabban kell ellenőrizniük, az autósokat pedig egyenjogú partnerként kell kezelniük, és bizonyítékokat kell beszerezniük a nemfizetőkkel szemben.

Az Alkotmánybíróság esetlegesen a jogalkotót elmarasztaló döntése azonban még alaposan felkavarhatja a kedélyeket, és új fejezetet írhat a hazai parkolásügy történetébe. Kétségtelenül egyszerűbb lenne úgy tiszta lapot nyitni, hogy ez nem következik be. Akár így lesz, akár nem, a már befizetett parkolási díjak nem követelhetők vissza. Biztos vagyok benne, hogy nem lesz indokolatlan a parkolási ügyekről ismét tájékoztatnom az A2 olvasóit az elkövetkezendő időkben.

Az Autó2 újság 2008/8. számából

Comments

comments