Aktuális

2009. március 16. hétfő, 00:52

Maranello, a Ferrari-város - Benzingőz és ravioli

Elmentünk oda, ahol a lovacskás torpedók készülnek. No meg versenyeztünk, ettünk, s az üzemanyagokról is tanultunk.

Maranello, a Ferrari-város

Az 1951-ből származó 12 hengeres, orrmotoros F166-os a Galeria Ferrari bejáratánál. A falra a Shell régi időkből származó reklámjait függesztették

Emlékeznek még a Minden lében két kanál című filmre, amelyben Tony Curtis amerikai playboyként csapta a szelet a lányoknak a Cote d’Azurön? Ehhez volt egy nem akármilyen társa, a Ferrari Dino 246 GT. Morajló kipufogó, hat henger, lehengerlő burokba csomagolva. S Thomas Magnum? A hawaii magánnyomozó is Ferrarival járt, 308 GTS-e mindig farolva lőtt ki a homokos padkáról, s eszeveszett tempóban üldözte a rosszfiúkat. E két filmsorozat serdülőkorom meghatározó része volt, s abban is segített, hogy az agyam érzékelőközpontjának csápjait az öreg olasz sportkocsik irányába mozdítsa. Aki kellőképpen „bekattant”, nem is vágyhat másra, mint hogy egyszer eljusson oda, ahonnan e masinériák déd- és ükapái elindultak hódító útjukra 1943-ban.

A ferrarista, hacsak nem autóval készül a nagy kalandra (820 km, 9 óra alatt levezethető) Bolognába repül, onnan már csak félórányi kocsikázás a Ferrari városa, a 15 ezres lélekszámú Maranello. Először érdemes egy túrát tenni gyalogosan, 50 perc alatt kényelmes tempóban bejárható az egész település. Látnivalóból nincs hiány, lehet készíteni az agy szabad kapacitását és a fényképezőgépet. A gyár mellett vezető főutca igazi látványcsemege: egyik oldalán a negyvenes évek végén épült óriási tömbök, a másikon pedig kisebb műhelyek, szervizek sorakoznak; Mekka ez az iparvárosok sajátos hangulatát kedvelőknek, szinte látjuk magunk előtt a régi filmhíradót a csepeli Vas- és Fémművek életképeivel. Néhány keresztutca, és elénk tárul Maranello másik arca: klinkertéglás, lapostetős mediterrán házak, százméterenként Ferrari-szuvenírbolttal övezve. Közben persze résen vagyunk, hiszen húszpercenként elrobog egy-egy próbarendszámos sportmodell vagy álcázott újdonság; az itt élőknek ez olyan természetes, mint nekünk a nagykörúti dugó.

A fioranoi pálya Ferrari-flottája rajtra kész, hogy az újságírók gyakorlatozzanak. A Shell több látványos mozgó „labort” is hozott azt bemutatandó, hogyan alkalmazza a Forma–1-es technológiát a közútra szánt termékeinél

Utazásunkat a Shell szervezte, az óriási olajcég a Ferrarival közösen ünnepli a versenyzésben és a fejlesztésben eltöltött közel 60 évet. Először 1950-ben, a Forma–1-es világbajnoki széria nyitóévében szövetkezett Enzo Ferrari csapata és a „kagylós” társaság, s mindössze egy évet kellett várni a közös futamgyőzelemre: az 1951-es Brit Nagydíj kockás zászlójával a Ferrari 375-öst hajtó José Froilián Gonzálezt intették le elsőként. Bár a partnerség a hetvenes évek közepétől a kilencvenes évek közepéig szünetelt, az elmúlt évtized sikerszériájában Michael Schumacher mellett a Shell is részt vett. Az együtt töltött több mint fél évtized mérlege irigylésre méltó: 145 győzelem, 12 versenyzői és 9 konstruktőri vb-cím. Ezek ismeretében nem véletlen, hogy a program nagy része a Maranello melletti Fioranóban, a Ferrari házi tesztpályáján zajlott, mégpedig igen benzingőzös hangulatban. Ide nemcsak a gyárból érkeznek autók egy-két próbakörre, de a Forma–1-es torpedók is gyakori vendégek az aszfaltcsíkon. Sőt, ha az ember egy lovacskás autó büszke tulajdonosa, különleges tréningprogramra is befizethet: saját gépével, vagy a „tanoda” F430-asainak egyikével instruktorok keze alatt tanulhatja, mit is lehet kezdeni több száz lóerővel. A „zöldfülű” újságírók is versenykesztyűt húztak, s csaknem tucatnyi körön át próbálgathatták, miként lehet úgy bevenni a kanyart, hogy ne riszáljon a far, de megmaradjon a tempó. E sorok írója szintén futott néhány kört egy oktatóval a jobbján; az F430-as hörgő aláfestő zenéje és 490 harcias paripából álló ménese elcsavarja az ember fejét, így még van bőven tanulnivalóm az optimális ívre fordulás és a helyes kanyarvétel témakörében…

Marc Gene tesztpilóta több kört is futott a fülsüketítő hangú, tavalyi vb-győztes monopostóval. Néhány kör erejéig az idén tízéves születésnapját ünneplő V-Power üzemanyaggal is száguldott a torpedó, úgy tűnt, nem hiányolja a versenybenzint

Aki nem jut be a versenypályára, ne csüggedjen: van bőven néznivaló a Ferrari szülővárosában. Nem szabad kihagyni a programból az Il Cavallino nevű éttermet. E helyre nemcsak a remek ruccolás salátaágyon tálalt, olivás szószszal megbolondított, a disznóhús legjavával töltött ravioli, de a Ferrari miatt is érdemes ellátogatni: az épülettel szemben lévő régi gyárkapuból kilépve az idős Enzo Ferrari mindig ide tért be, hogy elköltse ebédjét. Igazi családias szentély ez, tele relikviával, emlékezetes képpel, ahol a diszkrét és mosolygó pincérek Ferrari-jelvényes tányérokat hoznak a vendégnek, s közben szívesen elmesélik, hogyan született az Il Cavallino. 1984-ben a Commendatore felkérte barátját, Giuseppe Nerit, a catering területén sikeres üzletembert, hogy alapítson a gyár közelében egy mindennapi ebédelésre is alkalmas éttermet – ez lett a fekete, borzas sörényű lóról (a Ferrarik emblémájában is látható paripáról) elnevezett, azóta kultikussá vált ristorante. A tesztpálya mellett szintén működik egy vendéglő, a Montana, amely mind a mai napig a versenyzők kedvelt helye. Itt hangos, olaszosan jókedvű köszöntéssel fogadják a turistát, aki motorblokkok, versenygumik, bukósisakok, versenyzői tűzálló ruhák és aláírásokkal díszített fényképek között juthat el asztaláig, hogy belevesse magát az olasz gasztronómia élvezetébe.

Enzo Ferrari a pálya melletti házban nem csak az irodáját rendezte be; időnként itt is lakott, hogy közvetlen közelről figyelhesse a teszteket

Természetesen a kirándulásból nem hiányozhatott a gyárlátogatás sem. Csoportoknak rendszeresen szerveznek túrákat a két világot összekötő gyártelepre: egyik végen az eredeti, kopottas téglaépületekben az F430 és 612 Scaglietti különböző variánsait szerelik össze, miközben a motorgyártó és festőüzem üvegpalotái leginkább egy New York-i üzletsorra emlékeztetnek, a fémborítású szélcsatorna pedig egy űrállomásra. A legérdekesebb talán a motorosrészleg: ötvennél is kevesebb ember dolgozik kényelmesen egy olyan csarnokban, ahol az üvegfalak barátságos természetes fényt bocsátanak be, s ahol növényekkel betelepített, rendszeresen locsolt zöld szigetből árad az agyat kitisztító friss oxigén. Nem mellékes, hogy az épületben elszórt 25-30 veteránautó lelkesítő közelsége is jótékonyan hat a munkamorálra.

A túra végén még bekukkantottunk a város másik felén felhúzott Galeria Ferrariba: a tárlaton külön szint jutott a Formula–1-es daraboknak, s számos neves közúti ragadozót is bemutatnak; most éppen a 40 éves jubileumát ünneplő Daytona állt a rivaldafényben. A három nap hamar elszállt, de olasz autós rajongásom csak tovább nőtt. Ha lett volna még idő, biztosan útba ejtem a Riminiben lévő motormúzeumot vagy a Ferrara melletti Lamborghini-gyűjteményt. Majd legközelebb, addig emésztem a látottakat.

KaMi

Az Autó2 újság 2008/6. számában megjelent cikk rövidített változata

További képek

A gyár régi bejárata a hatalmas felirattal. Enzo Ferrari 1988-ban, 90 évesen hunyt el. Saját istállója megalapítása előtt ő maga is versenyzett, majd az Alfa versenycsapatát igazgatta

Az Il Cavallino bejárata, a világ minden részén ismert lovacskával.

Az archív fotón Enzo Ferarri mellett egyik legkedvesebb versenyzője, Niki Lauda és Luca Di Montezemolo, a Ferrari mai elnöke.